ERNST WIECHERT (1887 - 1950)

Élete

Übersetzung: Marika Urban, Berlin
 

A Kleinort-i erdészház (1887–1898)

Ernst Wiechert élete 1887. május 18-án vette kezdetét egy mazúriai erdészházban. A szerény lakóhely, Kleinort (mai lengyel neve: Piersławek), Peitschendorftól keletre, Sensburg járásban található. A falu akkoriban három-négy parasztudvarból állt. Alig élt ott ember, de nagyon sok állat volt, meg a végtelen erdők. Itt nőtt fel a kis Ernst, Walter és Paul nevű testvéreivel. A szülők – a búskomorságra hajlamos anya, Henriette, és a királyi erdészként tevékenykedő apa, Martin Emil Wiechert – mellett cselédlányok, két nevelőnő és két házitanító határozta meg a magányosságban töltött mindennapokat. Ernst Wiechert az erdők gyermekeként biztonságban érezte magát. Korán megismerte a vadászok, halászok, pásztorok napi munkáját. A kisfiú a természet egészséges és gyógyító világát lélegezte be. Életének első évtizedében ez az otthon olyan értékekre éreztette rá, amelyekből egész életében meríthetett. A gyermekjátékok az erdőben, a tavak partján felélénkítették a fantáziáját. A karácsony és az aratóünnep jelentette az év körforgásának kimagasló pontjait. Ernst Wiechert még csak hét éves volt, amikor – 1885-ben – skarlátban meghalt legfiatalabb öccse, Paul. Ernst nem tudott eleget tenni anyja kérésének, hogy a beteg ágya mellett térdepelve imádkozzon a megmentéséért. Három évvel később, tizenegy évesen, a gyermek úgy érezte, hogy kiűzték a paradicsomból, amikor 1898-ban Walter testvérével együtt elvitték a königsbergi (ma: Kalinyingrád, Oroszország) felső reáliskolába. Ezentúl már csak a szünidőkben utazhatott Kleinortba. A horgászást, vadászást összekötötte az első versírással. 1907. februárban apja, aki ötvenes éveinek derekán járt, vadászat közben balesetet szenvedett: vaddisznóvadászaton térden lőtték. Amputálni kellett a lábát, ez véget vetett erdészi pályafutásának. A család kénytelen volt elhagyni a kleinorti erdészlakot. A diák számára ekkor végleg elveszett a gyermekkor birodalma. Az erdei tájat mégis annyira plasztikusan megőrizte emlékezetében, hogy később számos eszmefuttatásban, vázlatban és ajánlásban, de főleg prózájában hangulatos módon tudta ecsetelni a természetet. Szinte minden könyvének cselekménye Kelet-Poroszországban játszódik.

Königsberg, Poroszország (1898–1914)

Aki, mint Ernst Wiechert, eddig erdei magányban nőtt fel, annak már egy egyszerű vasúti utazás Kelet-Poroszország fővárosába, Königsbergbe, mozgalmas eseménynek bizonyult. Most azonban hét évig a várbeli Királyi Felső Reáliskolába kellett járnia, és penzióban kellett laknia. Ez a serdülő gyermek számára a paradicsomból való végleges kiűzetést jelentette, elmélyítve benne a hazai erdők iránti roppant vágyakozást. Wiechertnek szembesülnie kellett az élet fontos kérdéseivel, elveszítette természetességét, tanárai, iskolatársai körében olyan alakokat ismert meg, akiknek kétes viselkedése kritikára hangolta a gimnazistát. Wiechert lassan megsejtette, mekkora áldozatot hoztak szülei, hogy testvére és ő egyáltalán rendszeresen látogathassák a városi iskolát. 1905-ben, az érettségi vizsga után, ősszel az Albertus Egyetemen (Albertinum) kezdett tanulni. Eleinte a természettudományok érdekelték (botanika, zoológia, kémia, ásványtan), majd a filozófia mellett germanisztikai előadásokat is hallgatott. 1906 elején Königsbergben találkozott Grotthuß baltikumi báróval, aki nevelőt keresett három gyermeke mellé. Wiechert két félévvel elhalasztotta egyetemi tanulmányait, hogy ezt a feladatot elvállalhassa. Grotthuß margeni birtokára költözött (kb. 15 kilométerre nyugatra Königsbergtől), s később, amikor a birtokot csekély jövedelmezősége miatt eladták, 1907. januárban követte a családot Memelbe (ma: Klaipéda, Litvánia). Házitanítóskodásának évében Ernst Wiechert sok embert, sok sorsot ismert meg. Később bibliakritikával, összehasonlító vallástörténettel és etnológiával foglalkozott, s mindennek gyökere Grotthuß bárónál és a báró Wiechert által alázatosan tisztelt, szívességéről nevezetes feleségénél való tartózkodására nyúlik vissza. A szellem képzése mellett a fiatal házitanító egy olyan emberi közösség légkörében élt, amelynek erősségére rányomta bélyegét az 1905-ös oroszországi forradalom. Wiechert felismerte, hogy létezik olyasmi, ami túlmutat a saját kis világa horizontján. A Grotthuß-világ környezetében átéltekből néhány dologgal újra találkozhatunk könyveinek szereplői körül. Apja vadászbalesetéről táviratban értesülve hirtelen búcsút kellett vennie Grotthuß bárótól és az övéitől, akikkel még hosszú évekig kapcsolatban maradt. Az egyetemista csak 1907. novemberben tért vissza Königsbergbe, hogy folytassa tanulmányait, mivel néhány hónapot szüleinél töltött Kleinortban, segítve a gazdaságban. Ezután a nyelv- és az irodalomtudomány foglalkoztatta Wiechertet, ugyanakkor földrajzzal is foglalkozott. Sikerült kapcsolatba kerülnie a vele egykorúakkal, és élvezte a sokrétű ösztönzést adó königsbergi kulturális életet. Wiechert tudta, mit várnak el tőle a szülei, miután Walther testvére nem tudott megbirkózni az egyetemi pályával. Hogy a választott foglalkozás, a nevelőé, a kívánatos cél-e, gondot okozott az egyetemistának. Valóban helyes úton jár-e? Érezte, hogy még valami másnak is lennie kell vizsgán, hivatalon, karrieren kívül. Mielőtt Wiechert 1911. márciusban letette volna az államvizsgát, egy teljes évig készült rá. Anyagi okokból újra szüleihez költözött, akik ekkor Peitschendorfban (ma Piecki) laktak, náluk, a manzárdszobában rendezkedett be a tanulásra. Bár sikerült kiemelkednie a szegénységből és a szűkösségből, mégis boldogtalan, cél nélküli fiatal férfi maradt, aki búskomoran állandóan kétségbe vonta élete értelmét. Akkor sem sikerült helyreállítania lelki egyensúlyát, amikor eljegyezte Meta Mittelstadtot (1890–1929), egy erdész leányát. A Királyi Frigyes Kollégiumban töltött szemináriumi évet 1912. húsvéttól a próbaév követte a váriskolában, abban az iskolában, amelynek korábban ő is tanulója volt. Most végre érezni kezdte egy olyan hivatásnak az örömét, amelyben emberekkel foglalkozhat, és ezt kegynek tekintette. Nem csupán az ismereteket akarta közvetíteni, hanem tanulói szívesen megbíztak benne, ahogyan vezette őket, ha megkeresték kérdéseikkel, sok olyan kérdéssel, amelyek röviddel azelőtt még őt magát is kínozták. Wiechert szülei időközben a balti-tengeri fürdővárosba, Cranz-ba költöztek. Édesanyja ott vetett véget életének 1912-ben. Túlságosan sok álmát kellett eltemetnie, és nem látott szomorú életében jövőt saját maga számára. Apja visszatért Peitschendorfba, ahol még 25 évig élt, egészen 1937 januárjában bekövetkezett haláláig. Sírját a régi temetőben vándorkő díszíti, amelyet 2000-ben a Nemzetközi Ernst Wiechert Társaság (IEWG) adományozott. 1912. július 2-án Ernst Wiechert feleségül vette jegyesét, Metát. Kettejük világa nem illeszkedett össze a következő években. Meta neveltetése konvenciókhoz igazodott, amelyeken Wiechert szabadságra való törekvésében megfontolás nélkül túltette magát. Ennek iskolai munkája mellett minden mást alávetett. Az 1913/14-es tanévtől Wiechert „tudományos segédtanár”-nak, azaz középiskolai helyettes tanárnak címezhette magát, hetente 21 órát tanított, kezdő fizetése évi 2100 márka volt.

Az első világháború (1914–1918)

Ernst Wiechert eddig még nem teljesített katonai szolgálatot, mivel „általános testi gyengeség miatt” felmentették. December 14-én jelentkezett hadiönkéntesnek. Szolgálata csak tíz napig tartott, azután idült vesegyulladás miatt fél évre újra elbocsátották. Az orosz betörés után új helyzet alakult ki. Wiechert 1915 tavaszán kénytelen bevonulni katonai kiképzésre. Nem tanúsított túlságosan nagy lelkesedést a haza iránt, de jó katonaként teljesíteni akarta a kötelességét. A háború ellenszenvet váltott ki belőle. Az volt az érzése, hogy elfecséreli az életét. Mégsem tudta kivonni magát a rá gyakorolt kényszer alól. Ami lelkileg legjobban bántotta, az a könyörtelen drill volt. 1915 karácsonyát Wiechert a keleti fronton élte át. Egy tűzharc után kitüntették a vaskereszt második fokozatával. 1916. májusban a Posen (Poznań) melletti Warta-táborba vezényelték, hogy tiszti tanfolyamon vegyen részt. Ez alatt az idő alatt, a harctéren, érték el „Die Flucht” (Menekülés) című, Ernst Barany Bjell álnéven írt regényének nyomdafriss példányai. Az ábrázolt iskolai miliő túlságosan merész volt ahhoz, hogy már most felfedje szerzői mivoltát. 1916. október elsejétől Wichert fix állást kap Poroszország középiskolai szolgálatában mint középiskolai tanár. A gumbinneni gimnáziumban kellett volna elfoglalnia állását, ami a hadseregnél teljesített szolgálata miatt természetesen lehetetlen volt. Wiechert hadnaggyá előléptetve tért vissza a Königsberg közelében lévő gyakorlótérre. Egyre nagyobb kétségei támadtak a világ rendjét illetően. Szíve mélyén nem érezte magát katonaembernek. Eddig azt kellett tapasztalnia, hogy a katonaságnál nem annyira a tudás fontos, mint a jellem. A háborút lehet gyűlölni, de ki kell bírni. Wiechert önmaga számára felismerte: „Tiszt voltam ugyan, de katona nem.” Galíciai és franciaországi bevetése alatt Wiechert második regényének írásával foglalkozott: „Die blauen Schwingen” (A kék szárnyak). Ez – teljesen átdolgozott formában – csak 1925-ben jelent meg nyomtatásban. Születése után egy nappal, 1917. november 11-én, meghalt Wiechert egyetlen fia, Ernst-Edgar. Az apa nem látta a gyermeket, felesége magánkívül volt amiatt, hogy férje nem akart szabadságra hazamenni. Az otthon számára most idegen volt, semmi nem vonzotta Metához, aki szüleinél, az erdészházban élt. A háború nagyban hozzájárult a házasság felbomlásához. Akár oktató- és bírósági tisztként, akár mesterlövész- vagy gázvédelmi tisztként vetették be, ezen elnevezések mindegyike mögött ölésre szóló parancs rejlett. Wiechert észrevette, hogy a hadsereg lassan bomlásnak indult. Túlságosan sok „egyenruhás polgár” volt kénytelen pótolni a hiányzó katonákat. Wiechertet sikeres felderítői bevetéséért a vaskereszt első fokozatával tüntették ki. Két sebesülés után (gránátszilánkok a fejében és a jobb kezében) Charleville (Franciaország) kórházában kötött ki. A front mögött töltött hetek alatt nőtt megvetése. Németország a csatatereken kivívott győzelem után új korszakot akart kezdeni – ez a korábbi háborús cél a katonai hanyatlás heteiben véglegesen elveszítette ragyogását. Wiechert számára a frontkatonák bajtársiassága a halál cimboraságát jelenti. Ez a felismerés a következő években erősen foglalkoztatja, és jónéhány regényére, elbeszélésére rányomja bélyegét. Ami nála hazafias érzelmekből hiányzott, ráruházta a „Der Wald” (Az erdő) és a „Der Totenwolf” (A halálfarkas) című regényeinek néhány hősére. Kötelességének érezte, hogy megtisztelje bajtársai sorsát, s ezt írói tevékenységében kifejezésre juttassa. Ernst Wiechert 1918-ban, Márton-napon tért vissza feleségéhez és apjához Mazúriába. A forradalom kezdeteit a frankfurti pályaudvaron élte át. Egy ittas matróz fellépése hozzájárult ahhoz, hogy Wiechert tartózkodóan viszonyult a forradalomhoz, és szigorúan elutasította a németországi új államformát. Az otthoni békés erdei napok nem ámították el, tudta, hogy ezentúl más törvények szerint folyik majd az emberek élete, mint addig a monarchiában. 1919. februárban a Wiechert házaspár végül újra königsbergi lakásába költözik (Hagenstraße 21).

Újra a poroszországi Königsbergben (1919–1930)

Wiechert középiskolai tanár úrnak nehezére esett foglalkozásában újra összekötni az öt évvel korábban elszakadt szálakat. Vég nélküli célja maradt a tiszta emberségre törekvés, s ezt a célt bármilyen nehéz helyzetben sem veszítette szem elől. Mielőtt 1920. áprilisban gimnáziumi tanárként állást kapott volna az Állami Hufen Gimnáziumban, elbocsátott katonák és tisztek számára szervezett tanfolyamokon németet kellett oktatnia. Wiechertnek Königsbergben csak egy szűk évtized jutott, hogy nevelőként elismert, áldásos munkáját végezhesse. Rendkívül különböző embereket ismert meg, újra érintkezésbe került a nemesség életkörülményeivel is, amelynek a forradalom utóhatásai következtében áldozatokat kellett hoznia. A családi sorsokba nyert bepillantás hozzájárult könyvei későbbi alakjainak megformálásához. Wiechert korai műveiben, amelyekben elfordult a hagyományos kereszténységtől, a legtöbb beteges szenvedélytől megszállott hős a semmiben végzi. Lelkileg is, testileg is elpusztulnak. Ezzel a problémával szembesült az 1920-as években a fiatal költő is. Olyan nézeteket, felfogásokat követett, amelyek kényszerszerűen elszigetelték. Egyben csődbe ment házasságának is kifejezői voltak. Wiechert 1923-ban egy afférral külön békétlenséget okozott otthonában. Politikai nézetei egy nevelő számára több mint lázadóak voltak. A Wiechertet foglalkoztató válság leküzdéséhez még nem járult hozzá az 1926-ban megjelent lelkész-regény, a „Der Knecht Gottes Andreas Nyland” (Andreas Nyland, Isten szolgája) sem. Itt első ízben vázolódott fel az átmenet egy új művészi fejlődési szakaszba. De a világ megváltása, ami határtalan önmámorba vezet a szenvedéssel együtt, csak új bonyodalmakat idéz elő. Wiechert megkísérli a terheit utazásokkal (Franciaország, Svájc, Olaszország) lerázni magáról, még Angliába is elvitorlázik az „Eros” nevű háromárbocos sónerrel. A königsbergi városi csarnokban egy Bruckner-koncerten Wiechert megpillant egy asszonyt, akibe azonnal beleszeret. Ez a nő Johanna Margarete Paula Junker (1889–1972), született Schlenther volt. Férje Hans Junker (1872–1934) kereskedő, aki akkoriban a königsbergi kereskedőtársaság igazgatója volt. A családhoz tartozott két iskolaköteles korú kislány, Annemarie és Jutta. Meta Wiechert sikertelen öngyilkossági kísérletet tesz. A tanügyi hatóság névtelen leveleket kap, Wiechert diákjai forrongani kezdenek. A szerelmespár annak volt kitéve, amit manapság mobbingnak nevezünk. Amit Wiechert és kedvese, akit ettől kezdve Lilje névvel illetett, a közéleti parketten megengedtek maguknak, ellentmondott minden erkölcsi és illemszabálynak, a megengedett konvencióknak. 1929. március 16-án Ernst Wiechert tartotta az érettségizők búcsúztató beszédjét. Akkor már érezte, hogy hamarosan el kell hagynia a Hufen Gimnáziumot. 1929 nyarán Wiechert kiköltözött a közös lakásból. Egy manzárdszobában rendezkedett be a Maraunenhof villanegyedben, diákjai segítettek neki a költözésnél. Mivel a tanügyi hatóság azzal fenyegette meg Wiechertet, hogy vidékre helyezi, 1929. augusztus elsejével ő maga mondott fel. Az érintettek mély lelki meghasonlása akkor hágott magaslatára, amikor Meta Wiechert szeptember 25-én önkezével véget vetett életének. Sírja még ma is fiáé, Ernst-Edgaré mellett van Mazúriában, a Nagy Maitz-tó (Jezioro Majcz Wielkie) keleti partján (pfeilswaldei /ma Strzałowo/ erdei temető). Ernst és Meta Wiechert kapcsolata több mint húsz évet ölelt fel. Meta férjének hű, egyenrangú partnere volt. Ez kiderül leveleiből. Ezért érthetetlen marad, miért jellemezte Wiechert feleségét „Jahre und Zeiten” (Évek és korok) című visszaemlékezéseiben kizárólag barátságtalan szavakkal. Amikor Wiechert a világháborúban a fronton volt, Meta segítette első könyveinek a kiadását, kijavítva a kefelevonatokat, a kiadókkal tárgyalva. A fiatal költő számára nem lehetett teljesen jelentéktelen ennek az asszonynak a vonzalma. Ezekben a nehéz hónapokban, amikor meg kellett válnia az iskolától, Wiechert fáradhatatlanul cikkeket, könyvkritikákat írt. Ez anyagi segítséget is jelentett számára eleinte még teljesen tisztázatlan helyzetében. Lilje férje nem egyezett bele a válásba. A hatóság jogi mulasztások miatt visszavonta Wiechert elbocsátását az oktatásügyi szolgálatból, és Berlinben kínált neki új állást. Az „európai folyóiratok irodalmi díja”, amit Wiechertnek 1929 végén a „Der Hauptmann von Kapernaum” (Von Kapernaum százados) című novellájáért ítéltek oda, reménysugárnak bizonyult, lassan lecsillapítva a reménytelenséget, a rezignációt. Ernst Wiechert mintegy három évtizeden át élt kelet-poroszországi hazájában. Ha a háborús éveket is beszámítjuk, amikor alkalmanként szintén hazatérhetett Mazúriába, az író életének feléről van szó, amelyben élvezhette a szeretett tájat. Wiechert alkotó tevékenysége számára mindig jelentőséggel bírtak az erdők és a folyók, a lápok és a mezők, a tavak és a dombok. Ábrázolása előterébe soha nem kerülnek a keleti vidék kulturális teljesítményei. Keletporosz lévén, Ernst Wiechert tárgyilagosan, józanul tudta megítélni a mindennapi életet. De ezzel együtt tudott álmodozni is, bele tudott merülni a valóságon kívüli mesevilág titokzatos terébe. Wiechert lágy szívű volt, engedékeny, nem szívesen védekezett keményen. A porosz erényeket, mint kötelességteljesítés, önfegyelem, felelősségtudat, már kisgyermekkorától kezdve belenevelték. Berlin Wiechert számára kihívást jelentett, amellyel szembe kellett néznie. Még nem volt biztos, hogy a jövőben hogyan alakul Liljével való együttélése, ami pillanatnyilag a törvényes kereteken kívül folyt.

Berlin (1930–1933)

A berlini évek Wiechert számára nem jelentenek többet, mint rövid, de tartalmas közbenső állomást. 1929 karácsonyát egyedül töltötte egy grunewaldi villában, ahol lakása volt (Höhmannstraße 6.). Berendezkedni Mascha néni segített neki, aki Hermann Hesse unokatestvére és Wiechert leendő feleségének, Liljének barátnője volt. Berlin-Charlottenburgban a „Kaiserin Augusta” Gimnáziumban újra tanári állás várta Wiechertet. A tantestület tagjainak többsége gyűlölte a weimári köztársaságot, és láthatóan szimpatizált a nemzetiszocialisták népi eszméivel. Wiechert azokban az osztályokban, ahol tanított, megkísérelte korlátok közé szorítani a belső elvadulást. Egyre inkább hatott rá, hogy a zsidó diákok legtöbbször rejtett támadásoknak voltak kitéve. A tanterv, amelyhez Wiechertnek igazodnia kellett, igen jelentősen leszűkítette az írói alkotáshoz rendelkezésére álló szabad teret. Minden bizonnyal abból indulhatunk ki, hogy ebben az iskolai légkörben kezdettől fogva kevéssé érezte jól magát. A berlini kulturális élet kiszélesítette az immár negyvenhárom éves férfi látókörét. Wiechert részt vett a Fichte Társaság rendezvényein, alkalmanként meghívták a Hermine császárnő által celebrált irodalmi estekre. Berlinben a filharmóniai hangversenyek lelkes látogatója volt. Valószínűleg itt találkozott először Wilhelm Kempff (1895–1991) zongoraművésszel és zeneszerzővel, akinek családjához őt és Liljét később őszinte barátság fűzte. Wiechert irodalmi munkásságát előmozdította, hogy ebben az időszakban minden szempontból megelégedésre okot adó, új kiadói kapcsolatot tudott felépíteni. A regensburgi és lipcsei Habbel & Naumann kiadóval való rövid együttműködés az inflációs időkben kiadott első könyveinek javára szolgált. Ezután a berlini Grote'sche Verlagsbuchhandlung (kiadói könyvkereskedés) 15 éven keresztül terjesztette Wiechert könyveit. Mivel Wiechert kész volt rá, hogy Meta halála után teljesen újonnan építse fel az életét, olyan kiadót is akart, amely dinamizmusával őt az aktuális irodalomtámogatás központjába vezeti, hogy ha csak lehet, szabad íróként élhessen. 1931 tavaszán Wiechert Gerából Berlinbe utazott Gustav Pezold kiadóval, akivel egy, Reuss trónörökösnél (XLV. Henrik) tartott költőtalálkozón ismerkedett meg. Pezold átvette a két egyesült müncheni kiadót, az Adolf Langen és a Georg Müller céget, amelyek a harmadik birodalomban monopolhelyzetben voltak. Itt gondozták azt a népi-nemzeti irodalmat, amely Wiechertet vonzotta. 1945-ig ennél a könyvkiadó cégnél találtak otthonra az író könyvei, anyagi szempontból gondtalan életet biztosítva a szerzőnek. Wiechert mindig is szorgalmas író volt. Két gyűjteményes novelláskötet – „Der silberne Wagen” (Az ezüst hintó) és „Die Flöte des Pan” (Pán sípja) – kötötte csokorba azokat a munkákat, amelyekkel a szerző időközben népes olvasótáborra tett szert. Voltak olyan évek, amikor rendszeresen tartott felolvasóesteket. Bár 1931 karácsonya előtt „Jedermann” (Akárki) című regényét nem vásárolták különösen sokan, ez a könyv lett később az a háborúellenes regény, amelyben a hős sorsa nemzedéknyi névtelen embert jelképez. Miután a „Die Magd des Jürgen Doskocil” (Jürgen Doskocil cselédje) című regény 1932. szeptemberben elnyerte a Wilhelm Raabe Alapítvány első ízben odaítélt népdíját, az is kimondható, hogy Ernst Wiechert belépett az elismert kortárs írók sorába. Eddig már mégiscsak nyolc regénye és számos novellája, elbeszélése került a könyvpiacra. Könyveiben ekkor már nem a gyűlölet kinyilvánításával foglalkozott, témái sokkal inkább az igazság, az alázat és az irgalmasság, a tiszta szív elnyerése. 1932. december 22-én Ernst Wiechert és Lilje Junker végre házasságot köthet. Az írónál ezt megelőzően tüdőcsúcs-tuberkulózist diagnosztizáltak, s emiatt fél évre felmentést kapott a gimnáziumi munka alól. Wiechert ebben az időben úgy érezte, hogy anyagilag minden szempontból biztosítva van a jövője, s ezért 22 évi, a porosz oktatásügyben középiskolai tanárként végzett szolgálat után korengedményes nyugdíjaztatását kérte. Kérésének eleget tettek, s így a nyugdíjaztatás és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) hatalomra jutása inkább véletlenül esik egybe. Wiechert ekkor egy szép tájat keresett, hiszen a városi élet gyermekkora óta nem igazán tetszett neki.

Ambach és Wolfratshausen (1933–1938)

1933. áprilisban Ernst Wiechert feleségével a Stranbergi-tó melletti Ambachba költözött. Ennek a bajor vidéknek némely természeti benyomása keletporosz szülőföldjére emlékeztette. A költő visszahúzódott a csöndességbe, de nem oly módon, hogy elveszett volna a világ számára. Felolvasó utakra ment, és az olvasókkal való találkozások jelentősen megnövelték Wiechert tisztelőinek körét. A németországi politikai fejleményeket aggódva kísérte figyelemmel, főleg azért, mert nemzetiszocialista körök azon a véleményen voltak, hogy ő könyveinek jellege folytán hozzájuk tartozik. Ez 1933. július 6. után megváltozott. Wiechert a müncheni egyetem hallgatói számára „Der Dichter und die Jugend” (A költő és az ifjúság) címmel előadást tartott, amely még visszafogottan ugyan, de félreérthetetlenül kritikus gondolatokat tartalmazott a nemzetiszocialista ideológiával kapcsolatban. A költő felszólította a fiatalokat, hogy legyenek alázatosak és jóindulatúak. Bár itt még az ellenzékiség foka csekély volt, a hatalmon lévők a befolyásos költőben, Wiechertben potenciális ellenfelet láttak, akinek nyilvános fellépése nem maradhatott felügyelet nélkül. Nem lehet nem észrevenni: Wiechert 1933-ban még bizonyos fokig hajlott a kompromisszumra. Cikkeiben, sajtóbeli megnyilvánulásaiban – az északi országokban is – a nemzetiszocializmus néhány vonását pozitívan ítélte meg. Elhallgatott olyan dolgokat, amelyek veszélyes voltával minden bizonnyal tisztában volt. Ambachban keletkezett a „Die Majorin” (Az ezredesné) című regénye és a „Hirtennovelle” (Pásztornovella), két olyan prózai mű, amelyek korlátlanul jó visszhangra találtak. Wiechert itt írta visszaemlékezéseit („Wälder und Menschen” – Erdők és emberek) és a „Der verlorene Sohn” (Az elveszett fiú) című színdarabot, melynek ősbemutatója 1934. novemberben Gerában és Altonában nemigen keltett tetszést. 1935-ben a müncheni nemzetiszocialista kultúrközösség művészeti köre felkérte Ernst Wiechertet, hogy egy egyetemi előadássorozat keretében olvasson fel műveiből, illetve tartson beszédet az egyetemisták előtt. Később hivatalosan azt mondták, hogy Wiechert meghívása tévedésből történt! Ami a majdnem ezer fős hallgatóságot érdekelte, az a nemzetiszocialisták népi politikájáról folytatott nyilvános vita volt. Nyitott kérdés marad, hogy Wiechert akkoriban tudatosan vállalta-e, hogy véglegesen a veszélyeztetettek oldalán legyen a helye, és hogy szakít a hatalmon lévő rendszerrel. A gyorsírásos változatból leírva a müncheni beszédet számtalan másolatban adták tovább, melyek szövege eltérő. Németországban a szöveget nem nyomtatták ki. Az NSDAP lapja, a „Völkische Beobachter”, heves kritikát gyakorolt. Elérkezett az az időpont, amikor a költőre a harmadik birodalomban rákényszerítették a mártírszerepet. Ez egyáltalán nem illett a természetéhez. Amikor Wiechert elköltözött Berlinből, kizárólag a társaságból szándékozott visszavonulni, természetesen még nem arra gondolva, ami alatt mi manapság a „kiszállók romantikáját” értjük. Akit Mazúria erdeinek melankóliája nevelt, annak jogában állt többé-kevésbé elfordulnia a világtól… 1936 nyarán Wiechert utoljára utazott keletporosz szülőföldjére, hogy meglátogassa Peitschendorfban élő apját, aki búcsúzni készült az élettől. A költő megrendítő találkozásukat egyik legszebb esszéjében örökítette meg („In der Heimat” – A hazában). Ezt a szöveget a később születettek az elveszett föld, Mazúria rekviemjeként tartják számon. 1937. januárban elhunyt Martin Emil Wiechert, az író apja. Új házának („Hof Gagert”) elkészülte után Ernst Wiechert 1936. december elején Wolfratshausenbe (Felső-Bajorország) költözött feleségével és Lilje két leányával. Ami a költő irodalmi munkásságát illeti, ezt a hatalmon lévők hivatalos szervei hol elfogadták, hol elutasították, mivel folyamatosan rivalizálás folyt közöttük. Amikor Wiechert 1937. októberben Svájcban tartózkodott, Hermann Hesse (1877–1962) és a kultúrfilozófus Max Picard (1888–1965) azt javasolták neki, hogy ne térjen vissza Németországba. A költő ezt nem fogadta el. A radikális megoldás nem tetszett neki, mivel az ő ellenállása a rendszerrel szemben – magának való emberként – erkölcsi okok miatt történt, s nem politikai motivációra alapozódott. Wiechert híveinek száma minden nyilvános felolvasás után nőttön-nőtt. Ez főleg 1937 őszén vált láthatóvá, amikor különböző városokban felolvasást tartott 1945-ig ki nem adott elbeszéléséből: „Der weiße Büffel oder Von der großen Gerechtigkeit” (A fehér bivaly, avagy A nagy igazságosság története). Ernst Wiechert 1938 tavaszán barátjának, a Saale menti Halléban élő fiatal írónak, Walter Bauernek írt leveleiből kiderül, hogy külföldön már nem tarthatott felolvasásokat. A költő elutasította Ausztria bekebelezését a Német Birodalomba, és nem volt hajlandó részt venni az 1938. április 10-én tartott úgynevezett „népszavazáson”. Ezen túlmenően nem szándékozott tovább adományozni a nemzetiszocialista téli segélyakció számára, s mivel ehelyett inkább a bebörtönzött Martin Niemöller (1892–1984) lelkész családját segítette, a hatalmon levők nem nézték tovább tétlenül az effajta tüntető elutasítást. 1938. május 6-án Wiechertet otthonában letartóztatja a Gestapo.

A fogság (1938. május 6. – augusztus 30.)

A „Hof Gagert”-beli házkutatás után Wiechertet a müncheni rendőrségi fogdába viszik. Mivel ott nem mondta ki, hogy távol állnak tőle az állítólag tőle származó államellenes kijelentések, július 4-én átszállították a Weimar melletti, buchenwaldi koncentrációs táborba. 7188-as számú fogolyként Wiechert nyolc héten keresztül ki volt téve a buchenwaldi tábor kínjainak. Ez a tábor 1937. júliustól Ettersberg koncentrációs tábor néven működött, és a maga idejében a harmadik volt Németországban. A foglyok száma mintegy kétezer volt, ez 1938 végén, a zsidóellenes kihágások után megnégyszereződött. Wiechert számára úgynevezett „nevelési intézkedést” írtak elő. Minden zaklatás ellenére bizonyos mértékben tisztelettel kezelték. Carl von Ossietzky (1889–1938) halála után a nemzetiszocialista vezetők tartottak a világ közvéleményének reakcióitól, ha újra bekövetkezett volna egy neves író fizikai megsemmisítése. Wiechertet eleve meghatározott időre vitték be, így aztán néhány neves személyiség folyamodványai sem segítettek gyorsan véget vetni fogságának. Augusztus 24-én Wiechertet Berlinbe vitték, ahol találkozott Joseph Goebbels propagandaminiszterrel. Ezután a költő szívbetegen tért vissza a „Hof Gagert”-be. Itt írta a „Der Totenwald” (A halálerdő) című beszámolót, ami a kertben elásva 1945 nyaráig várt arra, hogy megjelenhessen. Ez a mű sok félrevezetettnek kinyitotta a szemét, amikor 1946-ban Münchenben, 1947-ben Kelet-Berlinben kiadták. A könyv az első olyan irodalmi alkotások egyike volt, amelyek elősegítették a szellemi megújulást. Wiechert mesterien írta le a jó és a rossz általi erőszak akaratlan átélését, majd annak átalakulását.

Újra Wolfratshausenben (1938–1948)

Miután visszatért az övéihez, Ernst Wiechert tudatában volt annak, hogy csak akkor éli túl a harmadik birodalmat, ha „belső emigrációba” vonul, és ha csak lehet, kerüli a nyilvánosságot. A költő nem maradt egyedül a saját magára szabott visszavonultságban. Egykori tanítványai, de már csak kevés barátja kereste fel, mert megbízott szavaiban, tanácsaiban. Wiechert továbbra is tagja maradhatott a birodalmi írói kamarának, így feloldották az írás- és nyomtatástilalmat. 1939. januárban elkészült „Das einfache Leben” (Az egyszerű élet) című regénye. Az irodalom területén illetékes nemzetiszocialista szervek egymás közötti viszálykodásainak volt köszönhető, hogy a könyv akkor megjelenhetett. „Beststellerként” terjedt. Három év alatt kétszázhatvanezer példány került a könyvpiacra, jutott el az olvasókhoz. A regény humanista alapeszméje a totalitárius államban segítséget jelentett az élethez. Új könyvek szerzőjeként ezután Wiechert 1945 őszéig hallgatott. A „Jeromin-Kinder” (Jeromin-gyermekek) című művén dolgozott, de a búskomor családtörténet koncepciója nem volt ínyükre a hatalmon lévőknek. Ameddig az általános háborús helyzet megengedte, a müncheni Langen-Müller kiadó újra megjelentette Wiechert néhány könyvét. Wiechert sehol nem szerepelt mint „nemkívánatos szerző” a különböző irodalmi tilalmi listák valamelyikén. 1943 végén, 1944 elején, a Bajorország és München számára annyira pusztító bomabatámadások után, és az 1944 nyarán elkövetett, sikertelen Hitler-ellenes merénylet után Ernst Wiechert tisztában volt azzal, hogy minden erejét latba kell vetnie, hogy a várható ítéletnapi hangulattal családjával együtt megbirkózzon. Ugyan besorozták a Volkssturmba, sikerült mindenféle bevetés alól kihúznia magát. 1945. április végén az amerikai páncélos csapatok elérték Wolfratshausent. Annak az „ellenséges hatalomnak” a katonái, tisztjei álltak „Hof Gagert” kapuja előtt, amelynek győzelméért Wiechert imádkozott. Nyugtalan hetek következtek a mindentől távol eső birtok számára, amíg aztán szeptemberben Eric W. Isenstead megszálló tiszt Münchenből kapcsolatba lépett Wiecherttel. Kiderült: egy egykori berlini tanítványról van szó, aki ezután gondoskodott arról hogy Wiechert különleges védelemben részesüljön. Még éppen elegen voltak a „hajthatatlanok”, akik szembeszálltak a győztesek intézkedéseivel, fenyegetve azokat, akik paktáltak az amerikaiakkal. Németországban a szövetségesek programja szerint a nácitlanítás mellett a demokráciára való átnevelés volt a feladat. Wiechert elérkezettnek látta az időt rá, hogy az átnevelési politikába költői szavaival beavatkozzon. 1945. november 11-én a müncheni színházban (Schauspielhaus) beszédet tartott a német ifjúsághoz („Rede an die deutsche Jugend”), amely nem talált osztatlan egyetértésre. A háborús nemzedék egy része elhatárolta magát a költő mondandójától, mivel nem adott meg sem világos politikai, sem gazdasági tényeket. Wiechert megújítási koncepcióját ezúttal nem fogadták el. Az író már egyébként is a sajtó kereszttüzébe került. Indiszkréció miatt illetéktelen német kezekbe került Wiechert emlékirata, „Der reiche Mann und der arme Lazarus” (A dúsgazdag ember és a szegény Lázár), amelyet amerikai tisztek számára angol nyelven írt. A költő a megszálló hatalom és viselkedése ellen masszív szemrehányásokat tett, s ezt a hivatalokban még itt-ott tevékenykedő egykori párttagok örvendetesnek tartották. Wiechert „segíteni akart abban, hogy a jog eszméje a kisember szemében ne vesszen el újra kezdettől fogva, és hogy a két nép között másfajta viszony szövődjék, mint győztesek és legyőzöttek között.” Miért hallgatott volna most, amikor kizárólag az volt a fontos, hogy a győztesről alkotott képet tisztán tartsák? Fél évvel később vissza kellett vonnia részben túlzó szemrehányásait. „Vom Wolf und vom Lamm” (A farkasról és a bárányról) címmel Németország nyugati részének legfontosabb sajtóorgánuma, a müncheni „Neue Zeitung” 1946. március 4-én közölte erre vonatkozó cikkét. Az olvasónak most azt kellett elfogadnia, hogy az amerikaiak jól, nagyvonalúan, bölcsen viselkedtek. Ezt a visszavonulást kínosnak tekintették. A költő barátait és ellenségeit egyaránt összezavarta, és fenntartásokat keltett. Ernst Wiechertnek ebben az időben azzal is törődnie kellett, hogy új kiadói kapcsolatokat építsen ki. Az Albert Langen/Georg Müller müncheni kiadó a Szövetséges Ellenőrző Tanács törvénye szerint nem létezhetett többé. A költő 1946. januárban szabaddá vált szerzői jogait átruházta Kurt Desch-re (1903–1984), aki Münchenben 1945. novemberben megkapta a Zinnen Kiadó Kurt Desch működési engedélyét. Ennél a később igen sikeres kiadóvállalatnál ekkortól Wiechert összes művei jelentős támogatásban részesültek. Deschnek elegendő papírkészlete volt ahhoz, hogy kiadhassa „háziszerzője” új műveit: „Der Totenwald”, „Jeromin-Kinder”, „Märchen” (Mesék), „Weißer Büffel” stb. Az 1948. júniusi pénzreformig a költő művei összesen 187 ezres példányszámot értek el, s ez aligha lett volna lehetséges a megszálló hatalom beleegyezése nélkül. 1945. december óta Wiechert újra kapcsolatban állt Svájcban élő jóakaróival, de csak 1947 elején utazhatott külföldre. Svájcban találkozott zürichi kiadójával, Max Rascherrel, a Prof. Dr. Georg és Ursula Wartenweiler házaspárral, és számos előadást tartott. 1948 tavaszáig további három svájci utazás következett. Ekkorra a költő eldöntötte, hogy el akarja hagyni Németországot. Háború utáni működését szakadatlanul félreértések övezték. Ehhez jöttek még a családi környezetében felmerült problémák, mivel mostohalánya, Jutta, és Walter Bauer költő, aki hadifogságból való kiszabadulása után Wiechertéknél talált menedéket, egymásba szerettek, és Bauer nem akart hazatérni Halléba a feleségéhez. A két neves szerző barátsága hirtelen gyűlöletbe csapott át. Mivel a menekültek befogadását előíró felszólítások sem szakadtak meg, és Wiechert emiatt korlátozva érezte magát alkotói lehetőségeiben, elkeseredésében az egyetlen járható utat abban látta, hogy áttelepül Svájcba. Mivel Wartenweilerék felkínálták neki, hogy Ürikonban a „Rütihof”-ban lakjon, nem esett nehezére a döntés. Lilje Wiechert nem kísérte el férjét, s ezt később meg is bánta. Ernst Wiechert 1948 késő tavaszán Svájcba emigrált. Eric W. Isenstead Konstanzig segítette, onnan kezdve pedig svájci barátai törődtek vele. Wartenweilerék Zürich mellett, Küsnachtban laktak, autóval kb. húsz percnyire a „Rütihof”-tól. A lakónyilvántartó hatóság június 5-étől regisztrálta Wiechertet a Zürichi-tó fölött fekvő ház lakójaként. Átépítéssel nagy könyvtárszobát alakítottak ki, amely a tóra nézett. Senkinek nincs joga rá, hogy a költőt Németországból való „menekülése” miatt megrója. Nem tudjuk, nem a halálérzet késztette-e erre a lépésre. Gyógyíthatatlan betegsége néhány hónappal később mutatkozott meg. 1948 végén, 1949 elején először csak Svájcban jelent meg „Jahre und Zeiten” című visszaemlékezése, amit az irodalomkritika elutasított, túlságosan patetikusnak ítélve a művet. Wiechert az új esztendő elején megírta a „Die Mutter” (Az anya) című elbeszélést, ezzel a közelmúlt feldolgozását tematizálva. Ingatag egészségi állapota ellenére 1949 nyarán és őszén magára vállalta kaliforniai, hollandiai és bécsi előadóutak nehézségeit. Beszámolójának Wiechert a „Wunderbare Reise nach Kalifornien” (Csodálatos utazás Kaliforniába) címet adta. A költőnek meg kellett állapítania, hogy Németországon kívül többre becsülik, mint hazájában. A „Rütihof”-ra visszatérve Ernst Wiechert már fájdalmaktól kínozva kezdte írni a „Missa sine nomine” című regényt. Ernst Wiechert élete utolsó heteit rendkívüli szenvedésben töltötte. Március végén egy zürichi klinikára került, ahol megműtötték. Május elsején visszavitték a „Rütihof”-ra, de mindkét lába megbénult, így ápolók gondozására szorult. Gerincvelő-daganata miatt nem lehetett megmenteni. Közvetlenül halála előtt még átlapozhatta a „Missa sine nomine” nyomdafriss példányát. Ernst Wiechert 1950. augusztus 24-én elhunyt. Csak 63 évet élt. Urnáját először közvetlenül a „Rütihof” mellett, a kert egyik fája alá temették el. De hogy tisztelői meglátogathassák sírját, Lilje 1951-ben húsvétkor a Wartenweiler család tudta nélkül új sírba helyeztette férje hamvait. Wiechert sírja most a stäfai (Svájc) temetőben található. Lilje a degerndorfi temetőben (a Starnbergi-tó közelében) nyugszik, ahol nap mint nap megszólalnak a férje által adományozott harangok. Ernst Wiechert talán mindig szenvedett attól a kortól, amelybe beleszületett. Életútja megmutatja, milyen magaslatok és mélységek kényszerítették nemzedékének képviselőit mindarra, amit tettek. A költő mindig megőrizte humanitását. Olyan irodalmi művet hagyott hátra nekünk, amely időközben átjutott a XXI. századba is, és a mai napig is kedvelik és terjesztik.