ERNST WIECHERT (1887 - 1950)

Művei

Übersetzung: Marika Urban, Berlin
 

Ernst Wiechert könyveiből az író életében az akkori irodalmi korízlésnek megfelelő vonzerő áradt. Ehhez tartozott Wiechert megkapó nyelvezete is. A szerző olyan témákkal foglalkozott, olyan történeteket mesélt, amelyekkel az olvasók – az 1900 után születettek nemzedéke – azonosulni tudtak. Mivel Wiechert elbeszélései, novellái, szemléi, sőt, még néhány regénye is először folyóiratokban, napilapokban jelent meg, biztosítva volt a széles olvasói kör. Ehhez jött még az író számos könyvkritikája, amelyek hiánytalan felkutatása ma már aligha lehetséges, mivel hiányzik a megfelelő dokumentáció. Ezirányú munkássága révén is állandóan jelen volt tehát a neve a különböző publikációkban. Ez csak az 1930-as évek vége felé változott meg, miután a hatalmon lévők „unperson”-nak, kegyvesztett, nem létező személynek tekintették. Arra, hogy mekkora jelentőséggel bírt az erdő és a biblia élet- és alkotói útjára, több önmagáról szóló nyilatkozatában utalt a költő. Ebből újra és újra visszatérő témakörei alakultak ki: a táj költői leírása és a keresztény hit kérdéseivel való foglalkozás. Ezekhez jön még a háborús eseményekhez való viszonyulása és azoknak az emberekre gyakorolt hatása. Wiechert műveiben figyelemre méltó érési folyamattal, nagy szellemi dimenzióval találkozunk. A szerző könyvei azonban veszélyeket is rejtenek magukban: hajlamos a misztifikálásra, bizarr jellemeknek ad helyet az irodalomban, befelé fordulva menekül. Kritizálja a haladó gondolkodást, elítéli a városi életet, óv a civilizáció növekvő veszélyeitől.

Sokoldalúsága dacára (verseket, meséket, hangjátékokat is írt) Ernst Wiechert prózaíróként aratta legnagyobb sikereit. Elbeszélői hagyatékát 13 regény és mintegy ötven kisebb lélegzetű mű (novella és elbeszélés) teszi ki. Már korai regényeiben felmerül a szerző fontos témája: kétségbe vonja korának kereszténységét, ami a háborús teológiával helyettesítette a Hegyi beszédet, és a menekülés egy olyan világból, ahol a kétségektől zaklatott ember nem képes eligazodni. Legtöbb hőse lelkileg is, testileg is megsemmisül. Az alakokban olyan élethibák tükröződnek, amelyeknek a szerző is ki volt téve. Első művében (Die Flucht) láthatóvá válnak jövőbeni alkotásának alapelemei, amelyeket Wiechert később elmélyítve, erőteljesebben kidomborítva variál a „Missa sine nomine” című művéig. „Die Flucht” a belső rebellióról szóló könyv, amelyben Peter Holm középiskolai tanár lázadóként lép fel az iskolában és a társadalomban uralkodó értékelképzelések ellen. Nem marad el az eszkaláció, amikor a tanár a császár (II. Vilmos) születésnapján antinacionalista, vallásellenes ünnepi beszédet tart. Holm később parasztgazdaként is, a szerelemben is kudarcot vall. Lényeges vonása a kínzó elmélkedés – ez a szerző jó néhány alakjának motívuma, de ugyanúgy jellemző saját magatartására is. Az emberek Wiechertnél legszívesebben erősen kötődnek a környezethez, alkalmazkodnak hozzá. Ahogyan a szerző számára sincs, a városokban alakjai számára sincs bensőséges élet. Az első műben olvasható, mély benyomást keltő erdő- és természetleírások vörös fonalként húzódnak végig összes könyvén. Bár a „Die blauen Schwingen” irodalmi útjának kezdetén készült, teljesen átdolgozva csak 1925-ben jelent meg. A kispolgári körökből származó Harro hegedűsként művészi karrierre készül. Életútját 13 éves korától 31 éves koráig kísérjük végig. A regény számos jelenetét szenvedélyes forróság uralja, miközben a regény alakjai megkísérlik, hogy a számukra meghatározott létfeltételekből kitörjenek. Harro virtuóz hegedűsként nem szabadulhat fel, mert a világot üresnek találja. A szerelemben néhány emlékezetes találkozás ellenére megbukik, akárcsak Peter Holm a „Flucht”-ban. Harro vágyakozása az elérhetetlen iránt örökre megmarad. Wiechert a háborúból visszatérve az 1920-as évek elején erkölcsi nézeteivel felbomlasztja a megszokott irodalmi dimenziókat. Ezt mutatja két könyve, a „Der Wald” és a „Der Totenwolf”, két regény, amelyekben a szerző tulajdonképpen a természete ellen írt. Mivel a forradalommal és a demokráciával szemben egyaránt gyűlöletet érzett, glóriával övezte a háború sötétségét. Panteista jelképek kerülnek előtérbe. A vallásos áhítat és az erdei jámborság messze van a szeretet mindenféle vallásától. Henner Wittich, leköszönt százados és a gonosz, a „felsőbbrendű ember” típusa, lenézi az embereket. Nem csak az embereket öli meg, hanem az állatokat is, felgyújtja erdejét, hogy így láthassa az „Istenek alkonyát”. A „Totenwolf” Wiechert minden szempontból kibékíthetetlen könyve. Folytatódik a szerző harca a felebaráti szeretet és az alázat istene ellen. Wolf Wiedensahl százados, aki egy keleti lápos falucskában nőtt fel, Wotanhoz és a szabad germánokhoz imádkozik. Egy degenerált család sorsa a keletporosz hazában. A népi ideáloktól áthatva rajonganak a háborúért, helyenként dicsőítik. Nem csoda, hogy a húszas évek közepén nacionalista, „völkisch”-népi körök úgy vélték, hogy Wiechertben derék követőjükre találtak. A horogkereszt a borítékon, a napkerék szimbólikus formájában megörökítve – mert ez a regényben a régi északi szertartásokhoz való közeledést jellemzi – külön megkérdőjelezte a szerző politikai álláspontját. Ebben a helyzetben az író megkísérelte irodalmi úton megindokolni a világ megváltásáról szóló elméletét, amelynek alapja az együttszenvedés. 1925-ben és 1926-ban írta „Der Knecht Gottes Andreas Nyland” című, egy lelkészről szóló regényét, amely átmenetet alkotott művészi fejlődésének új szakaszához. Andreas maga ugyan nem részesül megváltásban, és végül lénytelenné válik, Wiechert mégis ezzel a könyvvel győzi le véglegesen a gyűlöletet. Nyland az élő kereszténységből akarja megtalálni önmagát és elérni az emberek hasznos együttélését, de ahogyan ő nekilát, eleve bukásra van ítélve az ügy. Folyamatosan ellenállásba ütközik, és útja végén nem ismeri fel, hogy nem tudja megmenteni a rábízott embereket a szenvedéstől. Wiechert mesteri nyelvezete jó néhány helyen már teljes mértékben érvényesül. Szavaival az emberek lelkéhez szóló képeket alkot. Andreas Nyland kénytelen feleségétől, Marthától meghallgatni, hogy ő az embereket mindig az eszméjéhez mérte, ám az eszméjét soha nem mérte az emberekhez. A regény megjelenése után nem csak egyházi körökben vezetett heves vitákhoz. A szerző számára ez még nem volt „egészséges” könyv, de felvázolta későbbi útját. Ernst Wiechert megszabta, hogy ez az 1913 és 1925 között keletkezett öt könyv egyedi kiadásként nem jelenhet meg: Úgy vélte, saját emberi és művészi továbbfejlődése szempontjából túljutott rajtuk. Wiechert új emberképe először a „Die kleine Passion” című regényben vált láthatóvá. A Johannes nevű fiú anyjával, Ginával, olyan környezetben él, ahol a rosszat jobban ismerik, mint a jót. Johannes megkérdőjelezi a hazugsággal, csalással teli világot. Szeretne anyjánál maradni, védve, mindent lerázni magáról, ami érzékeny lelkét bánthatná. Amikor Johannest a gimnázium elhagyására kényszerítik, már többszörösen megjárta az emberi élet mély szakadékait. Két kitartó osztálytársához fűződő barátsága, a Luther nevű tanár megértő ráérzése a fiatal ember megérésének folyamatára és a Lisához, egy orvos feleségéhez kötődő első szerelme az, ami megmenti az ifjút attól, hogy lezuhanjon a mélybe. Ennek a gyermektörténetnek a folytatása a „Jedermann”, egy háborúellenes könyv, amelyben a hős sorsa egy egész névtelen nemzedéket jelképez. Johannes és bajtársai ugyan hangtalanul tiltakoznak emberi mivoltuk megerőszakolása ellen, de túlságosan gyengék maradnak ahhoz, hogy fellázadjanak. Elítélik a gyilkolást, nem látják értelmét annak, hogy hősi halált haljanak a hazáért. Az a gyalogos egység, amelyben Johannes Karsten mellett egykori iskolatársai, Klaus Wirtulla és gróf Percy Pfeil szolgálnak, túl fiatalnak érzi magát a háborúhoz. Mindnyájan élni akarnak, tartanak attól, hogy az első harcmezőn majd erőt vesz rajtuk a félelem. Johannes a tábori kórházban megismerkedik Agnete nővérrel. Óhajuk, hogy a gyűlölködés után újra a szeretet, szerelem nyerjen teret. Gina, az anya, otthon biztos abban, Hogy fiának sikerülni fog „arcát kimenteni az egyenruhából”. Wiechert 1925 és 1933 között írta legtöbb elbeszélését, amelyek havilapok, irodalmi folyóiratok olvasói között tették ismertté nevét. Itt egyre több olvasót ért el, közöttük fiatalokat is. A „Der silberne Wagen” és a „Die Flöte des Pan” című kötetekben Wiechert kisprózáját összegyűjtve vitte a könyvpiacra. Az író ebben az alkotói korszakában megkísérelte az emberség elvesztésének ábrázolását, összekötve a hit elvesztésésének és visszanyerésének leírásával. A „Brennender Dornbusch” (Égő csipkebokor) című könyvben Andreas, egy gazdasági cseléd, dezertál, és megpróbálja az országhatárokat átívelő gyilkolási parancsot levezekelni. A „Der Hauptmann von Kapernaum” századosa életét áldozza a Ruhr-vidéki harcok egyik foglyáért, mert ő hisz az emberben, „a jövő emberében”. A „Der Kinderkreuzzug”, azaz a Gyermekek keresztes hadjárata című novellájában Wiechert azokat a kapcsolatokat mutatja be, amelyek Krisztus passiója és azok között a gyermekek között állnak fenn, akik éhségük csillapítása érdekében kelnek útra. Ebben az időben keletkeztek a következő művek: „Die Geschichte eines Knaben”, ebben a történetben a batáviai Percy tudatára ébred egy zongoratanárnőhöz fűződő reménytelen szerelmének, és Németországban összetörik elveszett hazája iránti vágyakozásában. „Der silberne Wagen”, egy novella, amelyben Gieseking államtitkár belebukik elveszett származásának keresésébe, és lelkileg megtörve karrierje folytatása mellett dönt. A „Der Flüchtling” és a „Der Jünger” című elbeszélésekben Beethoven zenéje melegséggel tölti el a megsérült szíveket, összeköti egymással az embereket. A háborús események mindazonáltal nyomot hagytak az íróban, az általuk okozott emberi problémákat újra és újra egyes cselekmények középpontjába állítja. A frontharcosok nemzedéke számára ismeretlen volt a felejtés. Ilyen, a korszakot kritizáló témájú könyvek keletkezésük éveiben rendkívül keresettek voltak az olvasók körében. Ez mutatkozott meg a „Die Majorin” című regényben is. De azelőtt Wiechert a „Die Magd des Jürgen Doskocil” című könyvvel újfent olyan művet jelentetett meg, amely mély betekintést engedett meg az író keletporosz tájainak természetvilágába. Ilyen jellegű regényeivel sokkal inkább meggyőzte olvasóit, mint háborús regényeivel és novelláival. Jürgen Doskocil révész Isten segítőjévé válik a mormon szekta kísértésével szemben. Ez a szekta a húszas évek végén igen gyorsan terjeszkedett Kelet-Poroszországban. A természettel összefonódott Doskocilt kemény sorscsapások sújtják, alázatos viselkedésével mindazonáltal nyugalmat áraszt. A mormon prédikátor karmaiból, annak „felvilágosításából” kiragadott, Marte nevű cselédjének szerelméért vívott harca emberöléssel, börtönnel végződík. A „Die Gebärde” (1932) című elbeszélés azon kevés munkák közé tartozik, amelyekben az író 1933 előtt nyíltan, kijelentéseit gyengítő szimbólumok nélkül figyelmeztetett a korszak számára félelmetes jelenségeire. Ez a rövid prózai mű megrázó formában vetíti előre a nemzetiszocialisták későbbi zsidóüldözését. A történet 1946-ban jelenhetett meg első ízben. Egy hazatérő regényének mondhatnánk a „Die Majorin” című könyvet. Michael Fahrenholz, a húsz éve halottnak mondott parasztfiú, mégis visszatér a fogságból és az idegenlégióból, bár először nem haza vezet az útja. Olyan világba kell beilleszkednie, amelyen alig hagyott nyomot a háború megélése. Wiechert alkotásaiban az ebbe az „ép” polgári életbe való visszatalálás egyike a központi problémáknak. Michael mint vadász talál új foglalkozást. Az őt szerető, de mégis elutasító földbirtokosnő anyai gondoskodással segíti ebben. Fahrenholz idős, megtébolyodott apja összetörik fiának „hazatérése” miatt. Akinek a nevét rávésték a háborús hősök emlékművére. az ő szemében halott marad. Wiechert egyik legszebb alkotása, a „Hirtennovelle”, hosszú éveken keresztül a középiskolák, gimnáziumok kötelező olvasmánya volt. A Michael nevű hős történetében egy felnövő fiatal ember lelki problémáival ismerkedünk meg. Pásztorfiúként felelősséget visel, s ennek lelkiismeretesen meg is felel. Még csak tizenkét éves, amikor rábízzák a falu jószágait: a teheneket, juhokat, kecskéket. Michael a falu hősévé válik, amikor a szomszédos község pásztorával folyó vitából győztesként kerül ki. Elég érett ahhoz, hogy ne engedjen Tamara csábításának, aki aktképet rajzolt róla képzeletből. Amikor az oroszok 1914 augusztusában megtörik az eldugott lápi falu idilljét, az ekkor 17 éves fiú megpróbál egy eltévedt bárányt megmenteni, s eközben egy kozák lándzsaszúrásától életét veszti. Wiechert ezzel a novellával 1935-ben a modern irodalmat mény benyomást keltő természeti megfigyelésekkel ajándékozta meg. A kis kötet eszmei értékét az a tartás adja, amelyre a biblia nyomta rá bélyegét. 1938 végén, 1939 elején Wiechert mindössze nyolc hét alatt megírta „Das einfache Leben” című regényét, ami valóságos hitvallás, napjainkig tartó hatással. A könyvben Wiechert alkotásainak minden központi témája, így a háború elutasítása, a menekülés a belső világba s a hit kérdéseivel való vívódás, mindez szinte programszerűen megtalálható. Thomas von Orla, szolgálaton kívüli korvettkapitány, 45 éves, azok közé a tisztek közé tartozik, akiket a világháború élménye mély válságba sodort. A környezetében élő emberek, mindenekelőtt Gloria nevű felesége, kábulatba esnek, megváltást várva attól. Thomas von Orla más utat választ. Valami olyasmit akar csinálni, amivel újra vidám lehetne a szíve. Thomas teljes odaadással végzi munkáját mint halász. Ehhez Berlinből Kelet-Poroszországba költözik. Kedvét leli egyszerű életében, amely alig ismer külső befolyást. Évek múlva Orla nyugalomra talál, de ez már nem az Istenbe vetett hit nyugalma. A szerző barátainak értékelése szerint a „Das einfache Leben” olyan mű, amellyel Wiechert szembeszállt a nemzetiszocialista rezsim által „megparancsolt világgal”. Ez a könyv vitathatatlanul kontrasztja egy olyan világnak, ahol a hatalom és az erőszak győzedelmeskedik, a háború iránti lelkesedést szítják, az emberséget kiirtották. Ez a tanúságtétel bátorító volt. De hogyan lehetne a segítségével a gyűlöletteljes jelent legyőzni? Szolgáló élettel – távol a világtól, mint egy „szigeten”. Wiechert a patriarchális világ híve volt, amit az elmúlt évszázadok ragyogása övezett. Az „egyszerű életről” való elképzelése sem mentes egy bizonyos elittudattól: csak néhány kiválasztott képes arra, hogy a csendbe, nyugalomba meneküljön. Bármennyire is méltatást érdemel az író szubjektíve őszinte szándéka, hogy az emberek bensőjében gátat emeljen az embertelenség ellen, a befelé fordulást magasztaló programja a német polgárságban éppen az „egyszerű életről” szóló könyvvel a dezorientáltságot erősítette. Ennek a regénynek a vonzereje csak a Harmadik Birodalom politikai és irodalmi viszonyaival magyarázható. A totalitárius államban élő emberek számára nem csupán szokatlan ajándék volt, hanem segítséget és reményt nyújtott az élethez. „Die Jeromin-Kinder”, Ernst Wiechert következő regénye, 1940-41-ben keletkezett. A könyv kinyomtatását akkor nem engedélyezték. Max Picard bátorításának köszönhető, hogy a szerző a Jeromin család eredetileg már befejezett történetét túlvezette az első világháborún. A második kötet kéziratával 1946. júliusban készült el az író. Jons Ehrenreich, Jeremin szénégető hét gyermekének legfiatalabbika, nem egyedül áll a könyv középpontjában. Wiechert a szénégető egész családjának életét összeköti a XX. század első négy évtizedének jó néhány történelmi eseményével, mégpedig úgy, ahogyan azokat Sowirog (németül: Eulenwinkel) kelet-poroszországi falu lakói átélték. Az öreg tanár, Stilling mellett Jakob, az apa az, aki egyszerű vallásosságával, jámborságával a gyermek Jons példaképe lesz. E szénégető számára a biblia állításait nem kell magyarázni, egész életén át az vezeti. Egyik fiútestvérének hirtelen halála Jonsban keserűséget kelt, s ekkor perbe száll Istennel. Az erdők, lápok csendjéből Jonsnak ki kell mennie a világba. Stilling lehetővé teszi számára, hogy a járási székhely gimnáziumába járhasson. A világháború 1914-ben eléri Kelet-Poroszországot is, és áldozatokat is szed. Jakob Jeromin népfelkelőt szíven találja egy eltévedt golyó. Jons hadiönkéntesként a Kárpátokban és Galíciában harcol, és megsebesül. Számára a háború átok. Feladja korábbi tervét, hogy teológiát tanuljon, szegények orvosa akar lenni. Ily módon helyettesíti a trónjától megfosztott Istent a szolgálatra kész felebaráti szeretettel. Jons húsz éves, amikor hazatér a csatatérről. A „Jeromin-Kinder” második kötetében egy zsidó orvos, Dr. Lawrenz, segíti hozzá Jonsot annak felismeréséhez, hogy ember az embernek újra testvérévé kell hogy váljon, hogy valamikor szeretetet, megbékélést vethessen. Az egyetemista útját kíséri anyja, Marthe, nyomorék testvére, Christean, valamint a kissé különc von Balk uraság, akinek lekötelezettje Sowirig falu és lakói. A Balk által fedezett fáradságos tanulmányok befejezése után Jons visszatér, s úgy fogadják, mint egy királyt. Segítésre hivatottként reméli, hogy megtalálja az igazságosság és az igazság magocskáját. Az évek múlnak Sowirog fölött, és a nemzetiszocialisták terrorja eléri ezt a falut is. Jons segít a szenvedőknek, tudja, mi egy vidéki orvos feladata a rábízott emberekkel szemben. A „Die Jeromin-Kinder” című regény Wiechert hagyatéka lett hazája, Kelet-Poroszország részére.

Búskomor hangulat hatja át ezt a családtörténetet, melyben Wiechert egészen különböző jellemek kavalkádját vonultatja fel. Néhányan felemésztik magukat egyszerű vidéki életük alázatosságában, mások készek rá, hogy ez ellen fellázadjanak, ebből kitörjenek. Az események menetét gazdagítják Dr. Lawrenz és Jons beszélgetései a zsidóságról, a két lelkész, Agricola és Tobias egymással annyira ellentétes cselekedetei és az ezekkel összefüggő részletes elmélkedések a kereszténység kérdéseiről. Az, ahogyan a szerző szeretetteljesen részt vesz a Jeromin-testvérek annyira eltérő kibontakozásában, ennek a térképen alig található településnek az életében, s nem utolsósorban a tájat annyira jellegzetesen ecseteli, arról tesz bizonyságot, mennyire mélyen megérti Wiechert a Mazúriában élő embereket. Wiechert számára erkölcsi elkötelezettség, hogy a második világháború után keletkezett prózai műveiben olyan témákkal foglalkozzon, amelyek az elmúlt tizenkét év borzalmaival függnek össze. 1946-ban végre megjelenhetett „Der weiße Büffel oder Von der großen Gerechtigkeit” (A fehér bivaly, avagy A nagy igazságról) című műve, az az 1937-ben keletkezett kódolt novella, amelyben Vasudeva harca az embertelen király ellen áldozati halálával végződik. Akkoriban keletkezett a „Der Richter” (A bíró) és a „Die Mutter” (Az anya) c. elbeszélés. Röviddel a második világháború kitörése előtt Christean, a főbíró fia, lelövi egyik korábbi barátját, aki most a rezsim ellenfelei közé tartozik. Bűntettét csak az apja nevezi nevén. Jó időbe telik, amíg az elvakított fiatalember felismeri bűnét. A „Die Mutter” elbeszélésben egy fiú politikai kijelentései miatt feljelentette anyját. Ezért az anyát bezárják. Most az anya visszatér. Fia asztalánál amerikai katonák ülnek. A győztesekkel szemben az anya védelembe veszi fiát, hazugsága megakadályozza, hogy a fiút lefogják. Az anya érzi, mennyit szenvedett a fia a bűne miatt. Utolsó könyve végrendelet volt, nem csak azért, mert Ernst Wiechert megírásakor először sejtette, később biztosan tudta, hogy ez a regény lesz az utolsó műve, hanem mindenekelőtt azért is, mert egy bizonyos ponttól kezdve szolgálatnak tekintette irodalmi munkásságát. Amadeus bárót elbocsátották a koncentrációs táborból, a háború után visszavonultan új életet kezd. Az sem szakítja ki magányából, hogy újra találkozik testvéreivel, Erasmus és Ägidius von Liljecronával. A keletről menekülteknek megmaradt még a családi birtok egy része. Buschan erdész mint párttag elárulta Amadeus bárót, aki ennek következtében lágerbe került. Az erdész lánya, Barbara, visszatérte után gyűlöli Amadeust. Az ő számára, de elvakított segítői számára is árulónak számít. A még éretlen tizenhét éves lány, aki gyermeket vár, súlyos lelki sérülést szenved. Ebben a helyzetben Amadeus ad neki tartást, visszavezetve őt az alázat útjára. A szerelem ereje áthidalja a rombolást és a szétbomlasztást. Az Istent keresőkkel a kétkedők állnak szemben, akik bűnnel terheltek, azoknak megbocsátanak, ők pedig készek rá, hogy új emberi létet teremtsenek maguknak. A könyv legmélyebb benyomást keltő részeihez tartoznak Jakob zsidó kiskereskedő szenvedésből született bölcsességei és Christoph kocsis elbeszélései a karácsonyi estéken. Wittkop lelkész, aki ugyancsak menekült, eleinte nem akar többé lelkészi hivatalt ellátni. A lápban lignitet termel ki, hogy a gyerekeknek ne kelljen fagyoskodniuk. Számára a lapáttal végzett munka is a kereszténység részét jelképezi. Felfogása szerint az isteni igének sok árnyalata van, amelyek nem csupán az egyházi rendhez kötődnek. Azt vélhetnénk, hogy itt az őskeresztenységhez való visszatérés útjának egy darabját éljük át. A „Missa sine nomine” emberképe a bibliából fakad. Bár ebben a regényben a biblia és a mese világa szorosan egymás mellett található, az olvasó mégis számos olyan kérdésre talál választ, amelyek Wiechert szenvedélyes hitéről és mélységéről tanúskodnak. Wiechert ezt a regényt súlyos betegen írta. Végül hiányzott is neki a fizikai erő ahhoz, hogy mindenütt elérje korábbi könyveinek kiegyensúlyozottságát. Néhány kritikus ezt a mai napig nem bocsátja meg neki, a cselekmény bizonyos kliséit szemére vetve. Mindazok számára, akik szeretik Wiechertet, a „Missa sine nomine” az író hagyatéka marad, hiszen ebben a „búcsúdalában” még egyszer összefoglalta életfilozófiáját.

Az előző sorokban röviden ismertettem egy olyan író életét és munkásságát, aki a keletporosz erdők csendjéből jővén alkotásaival évtizedeken keresztül „megdobogtatta a szíveket”, majd a Zürichi-tó partján egy faházban menedéket találva pecsételte meg a korszakától való búcsúját. Wiechert élete során a kereszténységhez való viszonyában több változáson ment át. Ő, aki Németország keleti részén az erdővel és a bibliával kezdte, más mentalitást képviselt, mint ha például a Rajna vidékén született volna. Az író Mazúriából származik, ami ott nap mint nap körülvette, azt a szó eredeti értelmében vett édenkertnek érzete. Amikor át kellett települnie Königsbergbe, illetve Berlinbe, gyakran mértéktelen kritikát gyakorolt a civilizáció fölött. Úgy érezte, kiűzték a paradicsomból, s emiatt egész életében szenvedett.